183/5. A pecsétgyűrű utolsó állomása — Számadás a Bellerive-i peronon

Émile Vaneau előveszi régi ezüst zsebóráját. Kinyitja. Egy pillanatig nézi, majd nyugodtan az utasok felé fordul.
– Pontosan három perc múlva Bellerive állomásra érkezünk – jegyezte meg szárazon.
– De mégis hogyan lehetne ott a gyűrű? – kérdezte az elegáns hölgy, miközben hitetlenkedve nézte a keskeny ablakrést.
– A doboz kettős fenekéből kiszabaduló por csupán a figyelmet terelte el – magyarázta Vaneau, hangjában a tanárok türelmével. – Amíg önök a szemüket dörzsölték, barátunk a gyűrűt a rézrés mélyére csúsztatta, bízva abban, hogy a kutatás elkerüli a falburkolatot. Ám a finom por éppen ott rakódott le a legvastagabban, kirajzolva az ujja nyomát.
– Ez képtelenség! – kiáltott fel a szürke köpenyes új utas, miközben hátrálni próbált. – Önnek semmi bizonyítéka sincs!
A vonat ekkor hirtelen nagyot fékezett. Poharak csörrentek a kisasztalon, a fülke utasai egymásba kapaszkodtak, miközben a szerelvény lassan begördült Bellerive állomására. Az ajtó kivágódott, és a peronon várakozó helyi nyomozók léptek a fülkébe. A vezetőjük szigorúan körbenézett, majd a szürke köpenyes férfi elé lépett.
– Letartóztatom Önt a törvény nevében, a hercegi pecsétgyűrű ellopásának ügyében.
Vaneau ekkor halkan fejezte be a mondatát:
– ...és a gyűrű karmolásán ragadt lakkszilánk pontosan illik az ön dobozának törött sarkához, uram.
A tolvajt azonnal elvezették. A fülke kiürült, ám a megkönnyebbülés nem tartott sokáig. Bellerive peronjáról egy új, vörös hajú férfi lépett a helyükre, aki egy apró, ám gyanúsan ketyegő fémdobozt szorított a mellkasához. Vaneau csak figyelte az új jövevényt, miközben a vonat újra nekilendült a sötétnek.