184/3. A szürke köpönyeges árnyék — Nyomok a keskeny folyosón

Émile Vaneau kahegyű csipesszel, óvatosan emelte fel a réznyelű drótvágót a szőnyegről. A folyosó sötétjébe pillantott, ahol a fali gázlámpák gyenge, pislákoló fénye imbolygott a kerekek ütemes kattogására.
– A tettesünk nemcsak rendkívül gyors, de meglehetősen szórakozott is – jegyezte meg a fődetektív, miközben zsebkendőbe tekerte az apró célszerszámot. – Egy magára valamit is adó tolvaj legalább a munkaeszközeire vigyázna.
– Nekem a kulcsom kell! – suttogta kétségbeesetten a vörös hajú utas, szorosan a mellkasához szorítva a hallgatag fémdobozt. – Ha a belső szerkezet kinyílik, mielőtt elérendő utunk következő állomását megpillantjuk, oda a munkám!
– Akkor javaslom, tartsa vissza a lélegzetét is – tanácsolta Vaneau finom mosollyal, majd határozott léptekkel kilépett a folyosóra.
Pár lépéssel odébb, az elsuhanó tájat keretező ablaknál egy szürke köpenyes új utas állt. Tartása túlságosan is merev volt ahhoz, hogy csupán az éjszakai sötétséget csodálja.
– Kellemes az éjszakai szellő, ugye, uram? – lépett mellé Vaneau. – Különösen, ha az ember finom bőrkesztyűjét nem mázolja össze a frissen átvágott lánc finom műszerolaja.
A szürke köpenyes férfi lassan megfordult. Tekintetében meglepő bizakodás csillant fel.
– Csupán a gondolataimba merültem, uram – válaszolta halkan. – Bűn lenne a pihenés egy száguldó vonaton?
– Egyáltalán nem – felelte Vaneau száraz eleganciával. – Kivéve, ha a gondolatai mellett egy idegen sárgaréz kulcs is lapul a jobb zsebében.