183/2. A fekete por fátyla — Gyanú a száguldó sötétségben

Monsieur Vaneau nem mozdult, csupán kissé előrehajolt, és ujjheggyel megérintette a szőnyegre hullott fekete porszemcséket, majd megillatolta azokat.
– Szénpor és száraz borsmenta – állapította meg hűvösen. – Rendkívül eredeti társítás egy hercegi pecsétgyűrű mellé, bár kétségkívül kevésbé értékes.
– De hát ki tehette? – tördelte a kezét a zaklatott új utas, miközben gyanakodva pislogott a sarokban húzódó szürke köpenyesre. – Mindannyian itt ültünk! Senki sem nyúlt a dobozhoz!
– Az illúzió lényege éppen az, hogy a szemünkkel nézünk, mégsem látunk – jegyezte meg a szürke köpenyes férfi, de hangjában hirtelen bizonytalanság derengett.
– Ön rendkívül jártasnak tűnik a látványelemekben, uram – fordult felé Vaneau egy halvány mosollyal. – De engedje meg, hogy megkérdezzem: a köpenye ujján lévő friss, sötét foltok szintén az illúzió részét képezik, vagy csupán a sietős pakolás melléktermékei?
A szürke köpenyes utas reflexszerűen a háta mögé rántotta a kezét, miközben az elegáns hölgy felháborodottan felpattant.
– Maga volt az?! Azonnal adja vissza! Különben a következő megállónál, Salignac peronján csendőrök fogják várni!
– Nyugalom, Madame – intette csendre a nőt Vaneau. – Ha a gyűrű valóban a köpeny alatt lenne, ez az úriember már régen nem a kanyarokat számolná, hanem a fülke ablakán át próbálna közelebbi kapcsolatba kerülni a tájjal. A rejtély kulcsa sokkal közelebb van, mint gondolnák.