182/2. A fogaskerekek fogságában — Gyanú az éjszakai expresszen

A szürke köpenyes utas elkerekedett szemmel meredt a sárgaréz kalitkára, mintha attól tartana, hogy a rácsok közül bármelyik pillanatban előugorhat egy mechanikus fenevad.
– Óramű? – suttogta a zaklatott utas, és hátralépett egyet. – Egy óramű kaparászik? Uram, maga bolond! Ki tenne egy órát kalitkába?
– Valaki, aki nem szeretné, hogy a ketyegést fültágítóval kelljen keresni – felelte Vaneau, miközben zsebkendőjével óvatosan letörölt egy csepp sárgás kenőolajat a kalitka egyik függesztőjéről. – Ráadásul ez a finom fémpor nem egyszerű kopás eredménye. Ez a szerkezet éppen most reszeli át a kalitka aljába rejtett kettős fenék reteszét. Roppant ötletes módszer egy hercegi pecsétgyűrű vagy egy kisebb, értékes csomag elrejtésére... vagy épp ellopására.
– Ez képtelenség! – kiáltott fel a szürke köpenyes, miközben görcsösen igyekezett elrejteni a kezeit. – Én csak egy egyszerű órássegéd vagyok Lignières-ből!
– Az órássegédek ritkán hordanak olyan egyedi szabású, finom gyapjúköpenyt, amelynek belső zsebéből épp most kandikál ki egy savornini jázminolajos üvegcse – jegyezte meg Vaneau derűsen. – És a körmei alatt lévő sötét kenőzsír is inkább a vasúti hajtóművekre vall, mintsem az aprólékos zsebórákra.
A zaklatott utas dühösen a szürke köpenyes felé bökött.
– Tudtam én! Tolvaj! Hívják a kalauzt!
Vaneau azonban nem sietett. Lassan benyúlt a mellényzsebébe, és előhúzta régi ezüst zsebóráját. Kinyitotta, egy pillanatig merőn nézte a mutatók járását, majd halk kattanással lezárta a fedelet.
– Pontosan kilenc perc múlva Beauval állomásra érkezünk – mondta végtelen nyugalommal. – Ahol a helyi csendőrség bizonyára nagy érdeklődéssel fogadja majd ezt a rendkívül beszédes kalitkát. Addig is, uraim, javaslom, üljünk le. A fémpor belélegzése köztudottan árt a tüdőnek, a kapkodás pedig a jó modornak.