182/1. A kaparászó kalitka — Éjszakai moraj Mireval felé

A kerekek egyenletes ritmusban kattogtak a síneken, amíg az Intercontinental Express lassan elhagyta a savornini állomást. Monsieur Vaneau kényelmesen hátradőlt a plüssülésen, kigombolta a mellényét, és érdeklődve szemlélte a folyosón feltűnt újakat.
A szürke köpenyes új utas reszkető kézzel szorította magához a sárgaréz kalitkát, amely látszólag teljesen üres volt, belsejéből mégis éles, kaparászó hangok szűrődtek ki. Mögötte egy zaklatott, vöröses arcú úr lépdelt, aki dühösen csapkodta össze bőrkesztyűit.
– Mondtam már, uram, hogy ez elviselhetetlen! – csattant fel a zaklatott utas, miközben berontott a fülke előterébe. – Éjszaka közepén nem tűrhetem ezt az idegőrlő sercegést! Mi van abban a nyomorult ketrecben?
A szürke köpenyes férfi riadtan Vaneau mellé húzódott.
– Semmi... esküszöm, semmi sincs benne! – dadogta felindultan. – De ha kinyitom az ajtaját, az még sokkal rosszabb lesz mindannyiunknak!
Vaneau halvány mosollyal igazította meg a gallérját.
– Nagyon tanulságos – jegyezte meg halkan. – Általában a látható dolgok okoznak riadalmat a másodosztályon, de a láthatatlanok legalább nem igényelnek külön pótjegyet.
– Maga ezt viccesnek találja? – horkant fel a zaklatott utas. – Ahelyett, hogy kiszórná ezt a hóbortost a robogó vonatról?
– A kalauz feladata a rendfenntartás, uram, én csupán a csendes megfigyelésekre szakosodtam – válaszolta Vaneau. – És a megfigyelésem szerint a kalitka aljából finom fémpor hullik a szőnyegre. Mireval felé közeledve úgy tűnik, nem egy szellem kaparászik bent, hanem egy felettébb szellemes óramű. Ami valószínűleg nem a sajátja, igaz?