181/4. A jázminos csapda — Megálló Savornin peronján

– Mit akar ezzel mondani? – pattan fel a fiatal diplomata, sárgás jázminfoltot hagyva a bársonyülésen. – Bűnözőnek nevez minket?
Monsieur Vaneau nem válaszolt azonnal. Nyugodt mozdulattal elővette régi ezüst zsebóráját, kipattintotta a fedelét, és csendesen rápillantott.
– Pontosan három perc múlva Savornin állomásra érkezünk – mondta, majd eltette az órát. – A hegedűtok túlzott súlya nem a hangszeré, hanem a mennyezeti szellőzőből kiemelt hercegi végrendeleté. A jázminolaj pedig azért csöpögött, mert ön a titkos zárszerkezetet túlolajozta, nehogy a nyikorgás leleplezze. Ugye, diplomata úr?
– Ez képtelenség! – hördült fel a férfi, de az arca már hamuszürke volt.
A vonat ebben a pillanatban akkorát fékezett, hogy a fülke csillárja megcsikordult, az üvegpoharak pedig veszélyesen összekoccantak. A szerelvény csikorgó kerekekkel begördült a kivilágított peronra.
Az ajtó feltárult, és a savornini rendőrség tisztségviselője lépett a fülkébe. Rövid pillantást vetett a megdermedt társaságra, majd határozottan a diplomatához lépett.
– Letartóztatom Önt a törvény nevében, a hercegi végrendelet eltulajdonításának kísérlete miatt.
– És a jázminolajért járó tisztítási számláért – tette hozzá Vaneau halk, száraz mosollyal.
A tettetettet elvezették. A fülke lassan kiürült, ám amint a szerelvény újra kigördült az éjszakába, a folyosóról egy új utas tűnt fel: egy sápadt úr, aki egy teljesen üresnek látszó, mégis ütemesen kaparászó kalitkát szorított a mellkasához. Vaneau végigmérte a furcsa szerkezetet, majd kényelembe helyezte magát. A vonat robogott tovább.