181/3. A nehéz tok titka — Feszültség a jázminos gőzben

– Csak nem képzeli, hogy kinyitom? – hördült fel a fiatal nő, és szorosabban magához szorította a sárgaréz lakatokkal lezárt tokot. – Ez magántulajdon! És művészet!
– A művészet ritkán nyom tizenkét kilót, hacsak nem egy bronz mellszoborról van szó – jegyezte meg Monsieur Vaneau, miközben zsebkendőjével finoman letörölte a szemközti üvegre fröccsenő sárgás olajcseppet.
– Ez… ez felháborító! – dadogta a fiatal diplomata, akinek homlokán a jázminolajnál is sűrűbb izzadságcseppek jelentek meg. – Kroll doktor, tegyen valamit! Maga az orvos!
– Én… én csak a tüdőt gyógyítom! – suttogta Kroll feszülten, még mélyebbre húzódva a sarokba. – Nem a… nem a lakatokat! És nem a jázmint!
– Valóban – bólintott a detektív. – Ám a tüdőnek sem tesz jót a sűrű gőz. Különösen, ha az nem illatosítás, hanem egy mechanikus zárószerkezet kenőanyagaként szolgál, amely éppen most adta fel a harcot a mennyezet feletti szellőzőben.
A fátyolos hölgy megborzongott, ujjai fehéredtek a táskája pántján.
– De miért pont ott?
– Mert valaki nagyon nem akarta, hogy a felettünk lévő csomagtér ajtaja nyikorogjon, amikor a hercegi végrendeletet áthelyezte az önök feje fölé – mutatott a plafonra Vaneau. – És az illető most itt ül közöttünk.