181/2. Jázminos dallamok — Nyomozás a csöpögő mennyezet alatt

Dr. Oskar Kroll azonnal felpattant, és zsebkendőjével kétségbeesetten próbálta letörölni a drága, lakkozott tokra hulló cseppeket, ám a sűrű, sárgás olaj azonnal makacs foltot hagyott a selyem bélés szélén is.
„Ez hallatlan!” – kiáltott fel a fiatal, fátyolos hölgy, miközben hátrébb húzódott, hogy megóvja elegáns utazóruháját. „Miféle vasúti társaság az, ahol jázminillatú eső esik a zárt fülkében? Ez kérem merénylet a jó ízlés ellen!”
„Vagy egy rendkívül drága, bár kétségkívül rosszul kivitelezett illatosítási kísérlet” – jegyezte meg Monsieur Vaneau, miközben ujja hegyével óvatosan megérintette a mennyezetről aláhulló egyik cseppet, majd megszagolta. „Valódi jázminolaj, ráadásul a legfinomabb fajtából. Kelet-indiai import, ha nem tévedek.”
A fiatal nő a hegedűtokkal dühösen rántotta magához a megrongált hangszertartót. „Nem az illatát kellene elemezni, uram! A lakatok közé szivárog! Ha eléri a fát, a hangszerem örökre elnémul!”
„A fának kétségkívül árt, de a lakatoknak kifejezetten jót tesz a kenés” – felelte Vaneau higgadtan, miközben tekintetével a fülke sarkában álló nehéz, szürke esernyőt pásztázta. „Különösen, ha a tok belsejében nem is hangszer, hanem valami egészen más, sokkal nehezebb dolog lapul, ami nem tűri a nedvességet.”
Kroll doktor gyanakodva nézett a detektívre. „Mire utal ezzel, Vaneau? Csak nem azt akarja mondani, hogy a kisasszony nem is hegedül?”
„Egyelőre csak azt, hogy a hegedűsök ritkán hordanak magukkal három, egyenként kétszáz grammos sárgaréz lakatot egy olyan úton, amely Salignac állomásáig tart” – mondta Vaneau, majd elővette ezüst zsebóráját, és halk kattanással felpattintotta a fedelét. „Pontosan tizenkét perc múlva Salignacba érkezünk. Addigra kiderül, ki szereti a jázmint és ki a nehézfémeket.”