180/5. A nehéz esernyő titka — Feszültség a Marolles-i robogásban

Vaneau elfordult az ablaktól, és finoman félrehúzódott, hogy utat engedjen a folyosón dühösen törtető, szürke köpenyes új utasnak. A férfi görcsösen szorította magához a vaskos esernyőt, amely minden lépésnél gyanúsan fémesen koccant a fülkeajtók rézfogantyúihoz.
„Vigyázzon már, ember!” – mordult fel Dr. Oskar Kroll, aki még mindig a korábbi hercegi hercehurca hatása alatt állt, és éppen a folyosón próbálta kiszellőztetni a dühét. „Majdnem kiszúrta a szememet azzal a... monstrummal!”
„Ha nem állna az utamban, tisztelt uram, a szemei tökéletes biztonságban lennének” – vágott vissza élesen a szürke köpenyes férfi, miközben dühösen rántott egyet a selyem gallérján. „Különben is, a magánügyem, hogy mit hordok a hónom alatt.”
Monsieur Vaneau behunyta a szemét egy pillanatra, mintha csak a vonat ritmusát élvezné, majd elővette ezüst zsebóráját. Egy kattanással felpattintotta a fedelét, vetett rá egy hűvös pillantást, majd nyugodtan becsukta.
„Pontosan tizenkét perc múlva Marolles állomásra érkezünk” – jegyezte meg halkan. „Ahol a helyi meteorológia szerint ragyogó napsütés várható. Ami felettébb különössé teszi, hogy Ön, uram, egy olyan esernyőhöz ragaszkodik ilyen görcsösen, amelynek a súlya alapján a váza nem fából, hanem tömör acélból készült. Ráadásul nem is ázik.”
„Ez rágalom!” – csattant fel a szürke köpenyes utas, arca elvörösödött. „Egy úriembernek joga van felkészülni a viharra!”
„Valóban” – bólintott Vaneau finom mosollyal. „De a vihar ritkán rejtőzik el egy esernyő tokjába szerelt, finommechanikai zárszerkezet formájában.”