180/4. A diplomáciai elterelés — Fékezés Belcastel peronján

„A karrier, kedves diplomatám, olyan, mint a porcelánváza: ha túl sokat mutogatják, előbb-utóbb ráejtenek egy hamutartót” – jegyezte meg Vaneau, miközben elrakta ezüst zsebóráját.
„Maga szerint én vagyok a hibás?!” – méltatlankodott a fiatal diplomata, arca még mindig vöröslött a dühtől, miközben a kalauz mögé hátrált.
„Nem a hiba a gond, hanem a módszer” – felelte a detektív szárazon. „Mindenki azt hitte, hogy a kalitkában egy láthatatlan fenevad őrzi a végrendeletet. Ez volt az elterelés. A jázminillatú viasz elfedte a fém szagát, az óramű pedig a hangról gondoskodott. De a valódi megrendelő elfelejtette, hogy a viasz melegben olvad. És az illető nem más, mint—”
A vonat ekkor hatalmasat rándult. A fékek sikoltva haraptak a sínekbe, a fülke falán a rézkulcsok vad csilingelésbe kezdtek. A szerelvény lassan begördült Belcastel állomására.
Az ajtó kicsapódott, két helyi nyomozó lépett be a folyosóra. A vezetőjük egyenesen a fiatal diplomata elé állt.
„Letartóztatom Önt a törvény nevében, a hercegi végrendelet eltulajdonításának ügyében!”
„—...aki a saját futárját is kijátszotta” – fejezte be Monsieur Vaneau a mondatát, mintha csak az időjárásról beszélgetne.
A diplomatát elvezették, a vonat pedig újra nekilendült, hogy megkezdje útját Salignac felé. Vaneau a folyosó ablakából figyelte az újonnan felszálló utast, egy komor urat, aki gyanúsan nehéz esernyőt szorongatott a hóna alatt.