180/2. A jázminos illúzió — Kétségek a folyosón

„A hercegi végrendelet?” – kérdezte a fiatal diplomata töredezett, halk hangon, a folyosó falának dőlve. „Ez... ez teljes katasztrófa. Ha az az irat végleg elveszett, a karrieremnek és a jövőmnek is azonnal vége.”
„Rendkívül megnyugtató látni, hogy a diplomácia képviselői a válság perceiben is a legfontosabb dologra összpontosítanak: önmagukra” – jegyezte meg Monsieur Vaneau, miközben finom mozdulattal megkocogtatta az üres kalitka tetejét. A kaparászás a rácsok mögött egy pillanatra abbamaradt, majd még dühösebben folytatódott.
A fiatal fátyolos hölgy halkan felsírt a sarokban, fátylát rángatva. „És az a fojtogató illat a folyosón... Mindent elborít a jázminviasz dühítő aromája. Megőrülök tőle!”
Dr. Oskar Kroll remegő kézzel törölte meg a homlokát, hangja alig hallhatóan remegett. „Nemcsak az illat, asszonyom. Az a neonkék gőz, ami az előbb szivárgott a fűtőcsövekből... Mindannyian meg fogunk halni. Ez egy jól kitervelt mérgezés!”
„Kedves doktorom,” felelte Vaneau száraz eleganciával. „Ha meg akarnának mérgezni minket, aligha választanának ilyen feltűnő és esztétikus árnyalatot. A merénylők többnyire híján vannak a drámai stílusérzéknek. Ez a gőz csupán elterelés volt, akárcsak Barnaby állítólagos láthatatlansága.”
Laurent kalauz értetlenül nézett a fémrácsokra. „De hát a kalitka üres, Monsieur Vaneau!”
„A szemünk valóban ezt állítja” – mondta a fődetektív, majd tiszta fehér zsebkendőjével óvatosan benyúlt a rácsok közé. Amikor kihúzta, a selymen apró, sárgás viasznyomok sötétlettek. „De a fülünk és az orrunk egészen mást mond. A láthatatlan lakó valójában nagyon is kézzelfogható trükk.”