179/8. A kettős óramű — Búcsú Lignières peronján

– A képlet végtelenül egyszerű – folytatta Monsieur Vaneau, miközben a kalauz zseblámpájának fényében a szürke köpenyes férfi egyre kisebbre zsugorodott. – Mindannyian azt hitték, hogy a kettéhasadt dobozból kiáramló neonkék gőz egy robbanószerkezet előjele. Ez volt a tökéletes elterelés. Miközben Dr. Kroll és diplomata barátunk a fojtogató füsttel küzdöttek, önnek csak át kellett volna nyúlnia a poggyászrácson a diplomáciai táskáért.
– De a ketyegés... az a hátborzongató ketyegés! – dadogta a fiatal diplomata, miközben feszülten a falhoz lapult.
– Az csupán egy olcsó óramű, amelyet a kabátbélésbe varrtak, hogy fenntartsa a pánikot – mutatott rá Vaneau szárazon. – A hiba ott csúszott a számításba, hogy a szerkezet rögzítéséhez használt jázminolajos viaszból néhány csepp a poggyászkocsi padlójára, majd az ön cipőjére tapadt. A bűnös tehát nem más, mint...
A vonat ekkor hatalmasat rántott. A kerekek csikorogva haraptak a sínbe, a fülke üvegfalai megremegtek, ahogy a szerelvény lassítani kezdett Lignières állomásának lámpafényei alatt. Az ajtó felpattant, és két kék zubbonyos rendőrtiszt lépett a folyosóra.
– Letartóztatom önt a törvény nevében, államtitkok eltulajdonításának kísérletéért! – jelentette ki a vezető nyomozó, és máris kattant a bilincs.
– ...mint ez a szerfelett gondatlan úriember – fejezte be Vaneau a mondatát, mintha mi sem történt volna.
Miután a gyanúsítottat elvezették, a hálókocsi utasai megkönnyebbülten sóhajtottak fel. A vonat újra meglódult Fleurville felé. Az ajtó halkan kinyílt, és egy új utas lépett a folyosóra: egy sápadt úriember, aki egyetlen, fura, fémből készült, üres kalitkát szorongatott a kezében, amelyből halk, ütemes kaparászás hallatszott.