177/9. A viaszos pecsét titka — Párhuzamos nyomok Lanthenay előtt

Az ötös fülke ajtaja lassan eltolódott, s a nyílásban megjelent a fiatal diplomata, gyűrött selyemköntösében, álmosan szemeit dörzsölve.
– Á, Monsieur Vaneau! Laurent kalauz úr! – pislogott meglepetten az ifjú. – Csak nem kigyulladt a szerelvény, vagy netán megszállták a vagont a szigorú vámosok?
– Semmi ennyire lángoló, követségi titkár úr – válaszolta Vaneau szelíden, miközben tekintete a diplomata kezében lévő, félig kiürült levendulás teáskészletre tévedt. – Csupán egy apró illatminta ügyében tájékozódunk. Mondja csak, nem tapasztalt semmi szokatlant a kora hajnali órákban?
– Csupán annyit, hogy valaki a folyosón botladozott, és a záramhoz nyúlt – felelte a diplomata száraz derűvel. – Remélem, nem a dobozomat keresik, amit a poggyászkocsiból hoztam el a felhatalmazásommal.
Dr. Kroll méltatlankodva felhorkantott.
– Hallja ezt, Vaneau? Hát ön a diplomáciai mentességet élvező urat zaklatja, miközben a tettes már messze járhat!
Monsieur Vaneau nem jött zavarba. Nyugodt mozdulattal benyúlt mellényzsebébe, s előhúzta a régi ezüst zsebóráját. Kinyitotta, egy pillanatig némán nézte a ketyegő mutatókat, majd halk kattanással visszacsettintette a fedelét.
– Pontosan nyolc perc múlva Lanthenay állomásra érkezünk – mondta halkan. – És addigra az is kiderül, miért keverte össze valaki a jázminolajat a diplomáciai viasszal.