177/7. A jázminillatú nyom — Zakatolás Luneville felé

A kalauz közelebb lépett, sárgaréz lámpásának imbolygó fénye végigpásztázta a halomba rakott postazsákokat.
– Ha megengedi, Monsieur Vaneau – suttogta Laurent kalauz megcsukló hangon –, ebben a kocsiban kizárólag a vasúttársaság hivatalos viaszpecsétjeit lett volna szabad használni.
– A szabályzatok kétségkívül így rendelkeznek, kedves Laurent – válaszolta Vaneau, miközben zsebkendőjével óvatosan letörölte ujjáról a sárgás pelyheket. – De a tolvajok sajnálatos módon ritkán tanulmányozzák a vasúti utasításokat.
– Ez felháborító! – szisszent fel dr. Kroll, s szorongva pillantott az árnyékba borult sarki utazóládák felé. – Vissza kellene térnünk a fülkékbe! Bárki lapulhat a sötétben!
– Megnyugtatom, doktorom, a sötétben jelenleg legfeljebb a saját árnyékunk lapul – jegyezte meg a detektív száraz derűvel. – Bár elismerem, az ön árnyéka pillanatnyilag meglehetősen idegesnek tűnik.
A fiatal fátyolos hölgy félénken előrelépett, fátyolának szegélyét babrálva.
– De Monsieur Vaneau... ez a jázminolaj... Én éreztem ezt az illatot ma hajnalban! A hálókocsi folyosóján, amikor a kalauz úr a lámpákat oltotta el.
– Valóban, madame? – fordult felé Vaneau, s szemében apró kíváncsiság gyúlt. – Ez már sokkal érdekesebb, mint maga a viasz. A jázmin ugyanis elárulja a tulajdonosát. Kiváltképp, ha az illető elfelejtette, hogy egy robogó vonaton a huzat nemcsak a füstöt, de a hiúságot is elhordja.
– Akkor keressük meg az illetőt! – indítványozta Kroll hirtelen határozottsággal, mintha minél előbb szabadulni akarna a poggyászkocsi nyomasztó homályából.
– Csak lassan, doktorom – intette nyugalomra Vaneau, s elindult a szűk átjáró felé. – Az igazság csöndes társaság. Nem szereti, ha megriasztják.