177/6. A viaszos lenyomat — Belépés a poggyászkocsiba

A nehéz tölgyfaajtó csikordulva tárult felt, utat engedve a poggyászkocsi huzatos, bauxit- és bőrszagú homályának. Laurent kalauz feljebb emelte sárgaréz lámpását, amelynek imbolygó fénye sötét árnyékokat vetített a mennyezetig tornyosuló utazóládákra.
– Emberi számítás szerint itt csak bőröndöknek kellene lenniük – jegyezte meg dr. Kroll, miközben gyanakvóan méregetett egy különösen nagy, pántolt ládát. – Meg esetleg egy-két eltévedt kísértetnek.
– A kísértetek ritkán használnak viaszt, doktorom – mosolyodott el halkan Vaneau, és egy alacsony rakodóasztalhoz lépett. – A viasz túlságosan is anyagi természetű. És meglehetősen árulkodó.
A detektív finom mozdulattal végighúzta kesztyűs ujját a félretolt csomagszállító láda peremén. A lámpa fényében apró, sárgás pikkelyek csillantak meg.
– Látja, Laurent? – fordult a kalauz felé. – Aki a kulcsmásolatot készítette, nemcsak sietett, de meglehetősen egyedi összetételű formázóanyagot használt. Ez nem közönséges pecsétviasz. Mentsó, jázminolaj és... ó, ha nem csalnak a megérzéseim, némi finomított pomádé.
– Jázminolaj? – rezzent meg a fiatal fátyolos hölgy, s selyemsálját még szorosabban a vállára húzta. – De hisz az... rendkívül drága mulatság egy egyszerű vonattolvajnak!
– Pontosan, madame – bólintott Vaneau, miközben száraz derűvel körbenézett a jelenlévőkön. – A mi tolvajunk nem anyagi hiányban szenved, hanem ízlésbeli bőségben. És amíg mi itt a viasz származási helyén tűnődünk, ő minden bizonnyal már a legközelebbi kávéját ízesíti a sikeres elterelés örömére.