177/5. A viaszos zár — Nyomozás a hajnali párában

– Ha a tettes nem száll le Bellerive-nél, akkor mégis hol óhajtja értékesíteni a zsákmányt? – suttogta dr. Kroll, miközben gyanakvóan pislogott a folyosó homályos sarkaiba. – Talán a végállomáson?
– A végállomás, kedves doktorom, olyan, mint a holnap: mindenki beszél róla, de senki sem látta még – felelte Vaneau, miközben elindult a billegő vagonok közötti harmonika-átjáró felé. – Ráadásul a sietség a tehetségtelenek mentsvára. Egy igazi művész szereti élvezni a tapsot.
A hajnali köd beszivárgott az illesztések mentén, nyirkossá téve a faborítást. Laurent kalauz szorosan a detektív nyomában lépkedett, kulcscsomója halkan csilingelt a kezében, mint egy ideges csörgőkígyó.
– De Monsieur Vaneau... a poggyászkocsi ajtaja nehéz tölgyfa! Ha valaki feltörte volna, azt feltétlenül meghallom! – méltatlankodott a kalauz, miközben a homlokát törölgette.
– Nem feltörte, Laurent. Inkább udvariasan megkérte, hogy nyíljon ki – mutatott Vaneau a zár alatti apró, sárgás viaszmaradványra. – Nézze csak ezt a finom réteget. Valaki nemrégiben egy meglehetősen sietős másolattal próbálkozott.
– Egy másolat? – rezzent meg a fiatal fátyolos hölgy, közelebb húzva magára selyemsálját. – Tehát a tolvaj még mindig itt van? Köztünk?
– Úgy tűnik, a társasági életünk hamarosan sokkal intimebbé válik – jegyezte meg Vaneau szelíd derűvel, majd lenyomta a poggyászkocsi nehéz rézkilincsét.