177/4. A sárgás papírfecni — Vagontól vagonig a hajnali ködben

– Egy vasúti raktárbélyegző töredéke – mutatta fel Monsieur Vaneau a parányi papírlapot, s óvatosan a tenyerébe simította. – Amely, ha jól sejtem, nem a hálókocsi utasainak poggyászára tartozik, hanem a poggyászkocsi szigorúan őrzött szektorára.
– A poggyászkocsiéba? – képedt el dr. Kroll, s sietősen leporolta kabátja ujját. – De hiszen oda csak a kalauznak van kulcsa!
Laurent kalauz nyelt egy nagyot, s zavarában a sapkája karimáját gyűrögette.
– Esküszöm, Monsieur Vaneau, a zár sértetlen! Éjfél óta egyetlen utas sem lépett be a harmadik vagonba!
– A zárak ritkán tiltakoznak, kalauz úr, ha a megfelelő kulccsal fordítják el őket – felelte Vaneau szelíd derűvel. – A kérdés csak az, hogy a tettes miért érezte szükségét, hogy a bársonytok tartalmát éppen ebben a fülkében cserélje ki.
A fiatal fátyolos hölgy közelebb lépett, elfojtva egy halk sóhajt.
– Úgy érti, uram, hogy a rablás nem most történt, hanem jóval korábban?
– Pontosan, madame – bólintott a detektív. – A neonkék por csupán arra szolgált, hogy elfedje a bársonyon maradt friss viaszszagot. Aki a dobozt felhasította, nem eltüntetni akart valamit, hanem meggyőződni arról, hogy a cserélt tárgy észrevétlen marad-e.
A zaklatott új utas sápadtan támaszkodott az ajtófélfának.
– De Bellerive már közeleg! Ha a tettes ott akar leszállni...
– Megnyugtatom, uram – húzta elő ezüst zsebóráját Vaneau, s finom kattanással kinyitotta. – Nem fog leszállni. Ugyanis a hamisító mindig megvárja az előadás végét.