177/2. A kék köd színháza — Hajnali feszültség Saint-Amand felé

– Hátráljanak! Ez biztosan valami idegméreg! – kiáltotta dr. Kroll, selyemzsebkendőjét az orrára szorítva, miközben igyekezett Laurent kalauz háta mögé rejtőzni.
– Vagy egy rendkívül rosszul sikerült bűvészmutatvány – jegyezte meg monsieur Vaneau, aki egyetlen lépést sem hátrált. Nyugodtan lépett be a fülkébe, s megállt a kék gőzzel teli doboz előtt. – Bár el kell ismernem, a színválasztás rendkívül modern.
– Ne nyúljon hozzá, monsieur! – suttogta a zaklatott új utas, aki a fülke ajtajának dőlve remegett. – Ez a köd... ez maga a vég!
Laurent kalauz remegő kézzel próbálta jobban kitárni a fülke ablakát, hogy kiszellőztessen, de a beáramló menetszél csak még jobban felkavarta a neonkék felhőt.
– De hát ki tehette ezt? – dadogta a folyosón hátrább álló fiatal fátyolos hölgy, akinek fátyla alól most valódi rettegés sütött. – És hová tűnt a doboz tulajdonosa?
– Úgy tűnik, a tulajdonos jobbnak látta a huzatot választani a társaságunk helyett – mutatott Vaneau a tágas, nyitott ablakra. – Ami pedig a gőzt illeti...
A fődetektív zsebéből előhúzott egy tiszta fehér kesztyűt, felhúzta, majd óvatosan megérintette a fadoboz szilánkjait. A kék pára ekkor hirtelen sűrűsödni kezdett, s különös, mandulaillat áradt szét a fülkében.
– Ez cián! – hördült fel dr. Kroll, és megpróbált hátrálni a szűk folyosón.
– Távolról sem, kedves doktorom – felelte Vaneau, miközben az ujjára tapadt kék port vizsgálta. – Ez csupán közönséges, színezett keményítő és némi keserűmandula-aroma. Valaki nagyon igyekezett, hogy ijesztő színházat rendezzen nekünk Saint-Amand felé száguldva. De a kérdés az, mit akart elfedni ezzel a látványos porfelhővel?