176/5. A rézkupakos üvegcse — Szembenézés a másodosztályon

Vaneau kiegyenesedett, majd halkan elköszörülte a torkát a szendergő férfi fölött.
– Uram – szólalt meg kimérten. – Elnézést a zavarásért, de a tintája éppen most tett vallomást az Ön nevében.
A barna kalapos utas hirtelen megrándult. Kalapja lecsúszott a mellkasára, s riadt, feszült tekintettel meredt a felette álló társaságra.
– Mi… kicsodák önök? És mit akarnak tőlem? – csattant fel védekezően, miközben ösztönösen igyekezett kék foltos hüvelykujját a kabátja ujjába rejteni.
– Csupán arra lennénk kíváncsiak – lépett előre dr. Kroll fojtott felháborodással –, hogy miért érezte elengedhetetlennek az én nyomdafestékmentes aktáim megfestését ezzel a tűs szerkezettel!
A férfi riadtan a táskája felé kapott, ám Laurent kalauz egy gyors mozdulattal előrehajolt, s bizalmasan a hóna alá csapta a málhát.
– Azt hiszem, a magyarázat meglehetősen prózai – jegyezte meg Vaneau száraz eleganciával. – A mi barátunk nem a mozdonyvezető-egylet vagyonára vágyott, hanem arra, hogy a kék tintás pecsét miatt a dokumentumok érvényüket veszítsék a tárgyaláson.
A barna kalapos úr sárgás arccal nyelt egyet.
– Ezt nem tudja bebizonyítani! A tinta… egyszerűen kifolyt a zsebemben!
– Rendkívül célzatos szivárgás lehetett – válaszolta Vaneau halvány mosollyal –, tekintve, hogy a tű nyoma hajszálpontosan a záradék aláírásánál szúrta át az itatóspapírt.