176/4. A kék ujjlenyomat — Nyomozás a másodosztályon

Dr. Kroll szeme tágra nyílt, és habozás nélkül a folyosó felé lépett.
– A barna kalapot, természetesen! Egy mozdonyvezető-egylet éppen elég tőkével rendelkezik nélkülem is!
Véneau elégedetten bólintott, majd elindult a szomszédos kocsi felé vezető keskeny átjárón, nyomában a lihegő ügyvéddel és a tiszta itatóspapírt szorongató Laurent-nal. A szerelvény lendületesen vett be egy kanyart, s a kocsik közötti harmonikaajtó nyikordulva kitárult. A másodosztályú dohányzó sarokülésén egy barna kalapos alak horkolt mélyen, arcára húzott karimával.
– Ez az! – suttogta Kroll izgatottan, s már nyúlt volna a férfi válla felé.
Vaneau azonban egy finom kézmozdulattal feltartóztatta.
– Lassan a testtel, doktor. Az alvó Utasokat nem ébresztjük fel zaklatottan, különösen, ha tintás a kezük – jegyezte meg halkan a fődetektív, majd óvatosan közelebb lépett. A barna kalapos úr jobb keze ernyedten lógott le a karfáról. A hüvelykujján egyértelműen ott virított a friss kék tintafolt. Ám ami még inkább felkeltette Vaneau érdeklődését, az a férfi melletti nyitott táskából kilátszó tárgy volt.
– Laurent – fordult a kalauzhoz Vaneau –, nézze meg azt az üvegcsét, de semmiképp se érintse meg.
Laurent óvatosan odahajolt, majd riadtan fojtotta vissza a lélegzetét.
– Monsieur... ez egy tintásüveg, de a tetején nem gumi, hanem egy átfúrt rézkupak van! Úgy néz ki, mint egy rejtett fecskendő!
– Pontosan – bólintott Vaneau száraz mosollyal. – Úgy tűnik, a mi kalapos barátunk nem csupán véletlenül maszatolt, hanem célzottan próbálta átitatni a mappát.