176/3. A kék tintafolt — Száguldás Belleville felé

– Kék tinta? – dr. Kroll riadtan kapott a mellényzsebéhez, majd sietve előszedte vaskos töltőtollát. – Kizárt dolog! Én kizárólag szénfekete tintát használok, amióta a negyvennyolcas rendelet szigorúan előírja a hivatalos iratok tartósságát!
– Akkor a sors különös szeszélye folytán valaki más tisztelte meg a végrendeletet a saját kézjegyével – állapította meg Monsieur Vaneau, miközben mutatóujjával finoman megkocogtatta a papírmappa sarkát. – Vagy legalábbis a könyökével.
Laurent kalauz óvatosan közelebb lépett, feszült pillantása a rézkilincsre szegeződött.
– Uram... ha szabad megjegyeznem, a fülke kilincsén is pont ilyen kék maszat éktelenkedik. És amikor Miremont állomáson felszállott az a barna kalapos úr, épp a hüvelykujját törölgette egy selyemkendővel.
– A barna kalapos? – dr. Kroll arca sápadtból hirtelen rákvörösre váltott. – Az a férfi a peronról! De hát ő határozottan azt állította, hogy a harmadosztályú kocsi felé tart!
– Úgy látszik, az úriember különös vonzalmat táplál az első osztályú végrendeletek iránt – jegyezte meg Vaneau száraz eleganciával. – Vagy csupán a menetrendek megszállott rajongója. Laurent, legyen kedves, kerítsen egy tiszta itatóspapírt. A szándékos iratmegsemmisítést ritkán lehet itatóssal orvosolni, de a bizonyítékot legalább megóvjuk a további maszatolástól.
– Azonnal, Monsieur Vaneau! – szaladt el a kalauz feszülten.
Dr. Kroll reszkető kézzel próbálta visszafűzni a szalagot.
– Ha az okirat érvényét veszti, a vagyon a helyi mozdonyvezető-egyletre száll – nyögte az ügyvéd.
– Nos, doktor, öné a döntés: pereskedni kíván, vagy megkeressük azt a barna kalapot?