176/6. A rézkupak titka — Közeledés Montelart felé

Laurent óvatosan kinyitotta a lefoglalt málhát, s belőle egy apró, rézkupakos üvegcsét halászott ki, aminek a száján még ott fénylett a friss, kék pír. A barna kalapos utas tekintete megrándult, de ajkai szorosan egymásra préselődtek.
– Látja, uram – jegyezte meg Vaneau elgondolkodva –, a szerencsétlen véletlenek figyelemreméltó tulajdonsága, hogy mindig a legrosszabb pillanatban következnek be, és meglepően jó a célzóképességük.
– Ez egyáltalán nem bizonyít semmit! – sziszegte a férfi, s ösztönösen hátrált egy lépést a fülke sarka felé. – Egy tintásüveg birtoklása még nem bűncselekmény ezen a vonaton!
– Önmagában valóban nem – bólintott a fődetektív. Ekkor lassan előhúzta a mellényzsebéből régi, ezüst zsebóráját, kinyitotta, s egyetlen pillantást vetett a ketyegő számlapra. – Pontosan nyolc perc múlva Montelart állomásra érkezünk. Addig éppen marad elég időnk arra, hogy átlássuk a helyzetet.
Dr. Kroll feszülten lépett közelebb, megragadva a mappáját.
– Mire akart kilyukadni, Monsieur Vaneau?
– A mi barátunk nem megsemmisíteni akarta az iratokat, hiszen tudta, hogy a másolatok léteznek – magyarázta Vaneau megszokott, higgadt hangján. – Csupán alaki hibát kísérelt meg előidézni. A kék tinta elfedte a közjegyzői pecsét szélét, ami pontosan elegendő lett volna ahhoz, hogy a bíróság elhalassza a holnapi tárgyalást. A megbízója csupán időt akart nyerni.
A barna kalapos úr sárgás arccal elfordította a fejét, míg Laurent kalauz elismerően bicentett a detektív felé.