174/2. A hetes fülke zaja — Éjszakai riadalom

Laurent kalauz kezében akkora csörrenéssel rezzent meg a teáskannás tálca, hogy a csészék csodával határos módon maradtak épek.
– A szentségit! – suttogta a kalauz, és rémülten meredt a hetes fülke zárt ajtajára. – Csak nem történt valami tragédia?
– A bűnözők ritkán szoktak ilyen hatásvadász koppanással figyelmeztetni az áldozatukat – jegyezte meg Monsieur Vaneau teljes higgadtsággal, majd elindulva a szőnyegen, közelebb lépett.
A szomszédos fülke ajtaján rést nyitott a fiatal, hegedűtokot szorító hölgy. Halálsápadt arccal, megrettenve pillantott ki a folyosóra.
– Mi volt ez a zaj? Ugye nem rablók támadtak ránk? – kérdezte remegő hangon.
– Csupán az éjszakai sötétség és a túlfeszített idegek találkozása, kisasszony – nyugtatta meg Vaneau egy udvarias főhajtással. – Kérem, maradjon odabent.
Mögötte a folyosó árnyékából Kray báró is előmerészkedett, bár feszült arcvonásai sűrű riadalomról árulkodtak.
– A vasúttársaság nem garantálja a biztonságunkat? – sziszegte a báró, lassan hátrafelé araszolva.
Émile Vaneau nem válaszolt, inkább meggondolt kimértséggel megkopogtatta a hetes fülke ajtaját.
– Uram – szólalt meg szelíden –, a társaság szabályzata határozottan tiltja a bútorzat átrendezését éjfél után. Szabad belépnem?
A zár kattant, az ajtó résnyire nyílt, s mögötte feltűnt a zaklatott új utas. Csuklóján a lánc vadul csörrent, amint a szőnyegen heverő, felborult olvasólámpára mutatott.
– Valaki… valaki be akart nyúlni az ablakon! – lihegte a férfi szorosan magához rántva a súlyos bőrtáskát.
– Százhúsz kilométeres óránkénti sebességnél ez felettébb elismerésre méltó mutatvány lett volna – felelte Vaneau száraz mosollyal.