174/1. A láncolt táska titka — Éjszakai utazás Verneuil felé

A hálókocsi folyosóján mély csend terült el, ahogy a szerelvény átvágott az éjszakai ködön. Az új utas, aki Chantraine-ban szállt fel, idegesen babrálta a csuklójára erősített vastag láncot, melynek másik vége a kopott bőrtáskához rögzült. Monsieur Vaneau szelíd kíváncsisággal figyelte a férfi kapkodó mozdulatait.
– Elnézést, uram – szólalt meg a zaklatott utas, miközben elfojtott zihálással a fülkeajtónak támaszkodott. – Ugye ez a kocsi teljesen biztonságos? Nem léphet be akárki, ugye?
– Teljesen biztonságos, uram – felelte Vaneau szelíd mosollyal. – Feltéve, ha nem számítjuk a huzatot, a hirtelen fékezéseket és az emberi természet kiszámíthatatlanságát.
– Nem tréfálok! – sziszegte a férfi, és szorosan magához húzta a súlyos láncot. – Amit ebben a táskában őrzök, az felbecsülhetetlen értékű. És attól tartok, valaki követ a vonaton.
Laurent kalauz éppen ekkor bukkant fel a folyosó végén, gőzölgő teáskannát egyensúlyozva a tálcán.
– Teát parancsolnak? – kérdezte nyájasan. – A vasúttársaság ingyenes kamillateával kedveskedik a zaklatottabb utasoknak.
– Hagyjon a teájával! – horkantott a férfi, majd hirtelen a hetes fülkébe ugrott, és csattanva magára zárta az ajtót.
Vaneau elgondolkodva nézett a zárt ajtóra.
– Úgy tűnik, a kamillatea ma nem örvend nagy népszerűségnek – jegyezte meg halkan a kalauznak.
– Bár a lánc a csuklóján kissé túlzásnak tűnik – tette hozzá Laurent.
– A túlzások többnyire hiányosságokat takarnak – válaszolta a fődetektív. Ám alighogy megfordult, a hetes fülke felől tompa koppanás és egy elfojtott kiáltás hallatszott.