172/9. A selyemszalag csomója — Ritmikus zörejek Gisors előtt

Monsieur Vaneau lassan benyúlt a mellényzsebébe, és előhúzta a kopott, jól ismert ezüst zsebóráját. Egy halk kattanással felpattintotta a fedelét, majd néhány másodpercig csendben tanulmányozta a haladó mutatókat.
– Pontosan nyolc perc múlva Gisors állomásra érkezünk – jegyezte meg rendkívül higgadtan, miközben az órát visszacsúsztatta a helyére. – És a helyi hatóságok minden bizonnyal értékelni fogják a pontosságunkat.
– Ön őrült! – fakadt ki a fiatalember, és megpróbálta a sarkával beljebb tolni a pántolt fadobozt a fülke ülése alá. – Semmi törvényellenes nincs egy egyszerű óraszerkezetben!
– Valóban – bólintott Vaneau. – Kivéve, ha a finommechanikát fegyverolajjal kenik, a selyemszalagot pedig nem díszítésként, hanem a belső rugós biztosítószeg rögzítésére használják. Ugye tudja, mi történik, ha azt a szalagot elvágjuk? A doboz kettős feneke felpattan, és a Marivalból hiányzó elnöki pecsétnyomó azonnal a bársonybélésre hullik.
Laurent, a kalauz elismerően hümmögött, majd a fülkeajtónak támaszkodva elállta a menekülés útját.
– Nos, uram – szólt a kalauz –, úgy tűnik, a menetjegye teljesen szabályos, de a poggyásza szokatlanul beszédesnek bizonyult.
– Ez... ez abszurd feltételezés! – hebegte a zaklatott utas, miközben a homlokán kövér izzadságcseppek jelentek meg. – Nincs semmi bizonyítékuk!
– A bizonyítékok ritkán kiabálnak – felelte Vaneau száraz mosollyal. – Inkább csak csendesen kopognak, pontosan úgy, ahogy ez a fadoboz tette az elmúlt fél órában.