172/10. Az elnöki pecsétnyomó — Megálló Gisors peronján

A fiatalember kétségbeesetten nyúlt volna a kabátja belső zsebébe, ám mielőtt bármit megtehetett volna, a kerekek éles, csikorgó hanggal harapta át a csendet. A fékek rántottak egyet a szerelvényen, a mennyezeti lámpa halkan megrezzent, és az Intercontinental Express zökkenve begördült Gisors fénylő, nyirkos peronja mellé.
A fülke ajtaja szinte abban a pillanatban pattan ki. A peronon már két sötét köpenyes alak várakozott, és a helyi nyomozó határozott léptekkel lépott a fülke nyílásába.
– Letartóztatom Önt a törvény nevében, a marivali elnöki pecsétnyomó eltulajdonításának alapos gyanújával! – harsant a határozott rendőri hang.
– Látja? – fordult az elsápadt utas felé Émile Vaneau, miközben elégedetten kisimította a hajtókáját. – A hatóságok pontossága néha még a mi szeretett menetrendünket is felülmúlja.
A megbilincselt férfit protestálva kísérték le a kocsiról. Laurent, a kalauz mélyet sóhajtva igazította meg az egyenruhája gombjait, majd a távozó rendőrök után nézett.
– Úgy tűnik, uram, a problémás poggyászoktól egy időre megszabadultunk.
– Egy időre, Laurent – felelte Vaneau száraz mosollyal. – De a vonatoknak megvan az a sajátságuk, hogy a kiürült ülések ritkán maradnak sokáig gazdátlanul.
Az ajtók csapódtak. A folyosó végén egy új utas tűnt fel: egy hajlott hátú úriember, aki a csikorgó hideg ellenére egyetlen szál vékony zakóban lépkedett, ám a kezében lévő, szokatlanul nehéz sárgaréz kalaptartót úgy szorította a mellkasához, mintha az élete múlna rajta. Vaneau elgondolkodva követte tekintetével az érkezőt, miközben a vonat lassan nekilendült Saint-Mireux irányába.