172/6. A pántolt fadoboz — Szűkös folyosó Briare felé

A kerekek egyenletes ritmusban zakatoltak tovább, ahogy az Intercontinental Express elhagyta Marival nyirkos külvárosát. A szürke köpenyes új utas óvatosan araszolt végig a szűk folyosón, tágra nyílt szemekkel vizsgálva minden egyes fülkeajtót, mintha a rézkilincsek bármelyik pillanatban rávethetnék magukat.
– Bocsánat, uram – rebbent meg a tekintete, amikor majdnem nekiütközött a folyosó falának támaszkodó Monsieur Vaneau-nak. – Nem akartam... csak a helyemet keresem. A jegyem a négyes fülkébe szól.
– Semmi fennakadás, fiatalember – felelte Vaneau halvány, megnyugtató mosollyal, miközben tekintete egyetlen szempillantásra a férfi kezében lévő, pántokkal átkötött fadobozra tévedt. – A négyes fülke éppen felszabadult. Bár ha szabad megjegyeznem, a csomagja láthatóan feszültebb, mint ön.
A jövevény megszeppenten nézett a nyugalmazott fődetektívre, és még görcsösebben szorította mellkasához a dobozt.
– Ez csak egy precíziós műszer. Egy nagyon érzékeny mérőinga.
– Ó, egy inga – bólintott Vaneau a rá jellemző eleganciával. – Akkor bizonyára a sínillesztések váltják ki belőle azt a sajátos, fémes ütemet, amely meglehetősen eltér a megszokott mechanikai törvényektől.
– Maga... hallja? – sápadt el a férfi.
– Nem kell aggódnia – lépett melléjük Laurent, a kalauz, gőzölgő teáscsészékkel a tálcáján. – Monsieur Vaneau csupán a hallását gyakorolja. A megszokottnál mindig pontosabb.