172/7. A kattogó mérőinga — Léptek a négyes fülke felé

A fiatalember megkönnyebbülten, bár még mindig bizalmatlanul nyitott be a négyes fülkébe. Óvatosan, mintha törékeny porcelánt szállítana, a lakkozott asztalkára helyezte a lepántolt fadobozt. A kerekek ritmikus zakatolása közepette a doboz belsejéből halk, ütemes fémes koppanás hallatszott, amelymakacsul eltért a sínpár ütemétől.
– Rendkívül szorgalmas szerkezet – jegyezte meg Monsieur Vaneau, aki a nyitott ajtónak támaszkodva figyelte a mozdulatokat. – A megszokott mérőingák általában megvárják, amíg a kísérleti alany megáll.
– Ez... ez egy egyedi prototípus – hebegte az utas, miközben idegesen simította végig a pántok csatjait. – A rezonanciát méri. A vasúti pálya mikroszkopikus egyenetlenségeit.
– Pompás – bólintott a nyugalmazott fődetektív. – Különösen lenyűgöző, hogy a rezonanciája pontosan félpercenként vált ritmust, függetlenül attól, hogy a vonat egyenes szakaszon halad-e, vagy éppen kanyarodik.
Laurent, aki közben átnyújtott egy gőzölgő teáscsészét az új utasnak, megállt a küszöbön, és a dobozra pillantott.
– Ha megengedi a megjegyzést, uram, a teáskannám fedele pontosan ugyanezt a hangot adja ki, amikor a gőz megpróbál kiszabadulni belőle.
A fiatalember keze megremegett, s a forró tea kilöttyent a csésze szélére.
– Csak egy finommechanikai óramű! Nincs benne semmi veszélyes!
– Egyetlen szót sem szóltam veszélyről – felelte Vaneau szelíden, miközben tekintete a doboz sarkán csillogó, friss karcolásra tévedt. – Csupán a fizika sajátos tréfáiról. A fizika ugyanis ritkán használ selyemszalagot a belső alkatrészek rögzítésére.