172/3. A kenőolaj nyoma — Feszült percek a folyosón

– Talán az idő múlását regisztrálja, Monsieur – felelte a fekete kalapos úr, miközben tett egy bizonytalan lépést a folyosó sötétebb sarka felé. – Az idő pedig, mint tudjuk, rohan, különösen egy ilyen elegáns expresszen.
– Kétségtelen – bólintott Vaneau, és finoman megkocogtatta a réztok oldalát a körmével. – Csakhogy ez a számláló nem perceket mér, hanem a csomagtér gőznyomásának ingadozását. És ha jól látom, a legutóbbi mechanikai rögzítés pontosan egybeesik azzal a pillanattal, amikor a folyosói világítás hirtelen kialudt.
Laurent, a kalauz, akinek az arcáról ekkorra már teljesen eltűnt az egészséges szín, rémülten pislogott.
– De Monsieur Vaneau! Ha a lámpák lekapcsolódtak, és ez a szerkezet mérte... akkor ez szándékos szabotázs!
– Nevezzük inkább felettébb tolakodó kíváncsiságnak – mondta Vaneau. Lassú, kimért mozdulattal előhúzta zsebéből az ezüst zsebóráját. Egy halk kattanással felpattintotta a fedelét, majd nyugodtan a fekete kalapos úrra emelte a tekintetét. – Pontosan tizenkét perc múlva Marival állomására érkezünk. Ott a helyi hatóságok kétségtelenül nagy érdeklődéssel hallgatják majd meg az ön disszertációját a gőzszelepek működéséről.
A fekete kalapos úr arca megrándult.
– Ön blöfföl. Nincs bizonyítéka arra, hogy közöm lenne ehhez a táskához, sem a sötétséghez.
– Valóban nincs – felelte Vaneau derűsen. – Kivéve persze azt az apróságot, hogy a kabátzsebéből éppen most szivárog az a speciális kenőolaj, amellyel ezt a finom szerkezetet karbantartották. A folt mérete ráadásul meglepő pontossággal rajzolja ki a szervizkulcs formáját.