171/4. A rézkupakos műszerolaj — Bizonytalan pillantások a küszöbön

Az ajtózár halk kattanással engedett, s a rést alig háromhüvelyknyire nyitotta ki egy láthatóan megriadt, de büszke tartású fiatal hölgy. Sötét szemei felváltva pásztázták Vaneau nyugalmat árasztó arcát és Kray báró elhűlt tekintetét.
– Nem tudtam, hogy a hálókocsikban a műszaki ellenőrzés az éjszaka közepén, tiszteletreméltó úriemberek kíséretében zajlik – jegyezte meg a hölgy hűvösen, miközben a mögötte lévő díványon heverő, szokatlanul vaskos hegedűtok felé pillantott.
– Hétköznapi járatokon ritkán, az Intercontinental Expressen viszont meglepően gyakran – válaszolta Monsieur Vaneau halk, kimért hangon. – Különösen akkor, ha a hegedűtokok puszta súlya miatt a kocsi menetirány szerinti jobb oldala érezhetően megdől a kanyarokban.
Kray báró óvatosan betette a csizmája orrát a küszöb mögé, nehogy az ajtó ismét bezáródjon.
– Kisasszony, ha abban a bársonybélésű tokban egy Stradivari lapul, akkor az tömör ólomból öntött hamisítvány. Ha pedig nem hangszer, akkor a kalauz úr jelenlétében azonnali magyarázattal tartozik.
Laurent, a kalauz, bizonytalanul megköszörülte a torkát, és szorosabban markolta a szolgálati kulcscsomót.
– A jegye egyébként szabályos, de a poggyász súlyhatárát messze meghaladja, kisasszony...
– A törvényes rend és a zenei esztétika nevében – intette le őket nyájasan Vaneau –, engedje meg, hogy közelebbről is megtekintsük ezt a rendkívül súlyos szimfóniát.