171/3. A rezonáló páncélszekrény — Suttogás a négyes fülke előtt

– Nos, Laurent – fordult a kalauzhoz Monsieur Vaneau, miközben tekintete a zárt ajtó kilincsén állapodott meg –, azt hiszem, a valensole-i elöljáróság szállítmánya éppen most próbál kényelembe helyezkedni. Bár a padlóburkolat aligha hálás az ilyen jellegű átrendezésért.
– Nyissam ki az ajtót, uram? – kérdezte Laurent bizonytalanul, és a szolgálati kulcscsomója felé nyúlt, ám a keze érezhetően remegett. – Ha a kisasszony engedély nélkül tartózkodik odabent...
– A nyers erőszak ritkán tesz jót a finom zárszerkezeteknek és a zenei élménynek – intette le nyájasan a detektív. – Próbálkozzunk inkább a klasszikus kopogtatással. A protokoll néha meglepően hatékony.
Kray báró hátrébb lépett egyet, szorosabbra vonva magán a zakóját.
– Ön szerint fegyver van nála, Vaneau?
– Egy hegedűtokban sok minden elfér, báró. Néhány kotta, egy vonó, vagy éppen háromszáz kilogrammnyi nyersöntvény. De amíg nem hallunk lövést, tételezzük fel, hogy csak egy igen nehéz szonátáról van szó.
Laurent nyelt egyet, majd óvatosan koppintott a fapadlóig rezonáló ajtólapra. Belülről azonnal megszűnt a fémcsikorgás, s a helyét sűrű, feszült csend vette át.
– Ki az? – csendült fel egy fiatal, de észrevehetően zaklatott női hang.
– A hálókocsi kalauza, kisasszony – felelte Laurent megkönnyebbülten, de még mindig feszülten. – Attól tartok, tévedés történt a fülke lefoglalásával.
– Nincs semmi tévedés! – válaszolta a hang kissé élesebben. – A jegyem érvényes, és pihenni szeretnék. Kérem, ne zavarjanak!
Vaneau halk léptekkel közelebb lépett az ajtóhoz, és csendesen elmosolyodott.
– A pihenés valóban szent dolog, kisasszony. Csupán azt nem értjük, miért igényel a pihenés egy műszerolajjal kent széfzár bekattintását.