171/2. A túlsúlyos Stradivari — Csendes éjszaka a hálókocsiban

– Különös – jegyezte meg Kray báró, miközben gyanakvóan méregette a zárt fülkeajtót. – Egy hegedűtok, amely úgy koppan a padlón, mint egy üllő. Ön szerint nem puszta zenei szenvedélyről van szó, Monsieur Vaneau?
– A művészet valóban nyomhat sokat a latban, báró – válaszolta Vaneau halkan –, de egy átlagos hangszer ritkán nyom többet két kilogrammnál. Hacsak nem tömör ólomból öntötték, ami lássuk be, meglehetősen károsan hatna a rezonanciára.
Ebben a pillanatban a folyosó végén feltűnt Laurent, a hálókocsi kalauza. Kezében a kalauzkönyvet szorongatta, homlokán mély ráncok gyülekeztek.
– Bocsánatot kérek, uraim – suttogta a kalauz, és visszafogottan meghajolt. – Monsieur Vaneau, nem látta véletlenül a kisasszonyt, aki az imént lépett a kocsilépcsőre? A négyes fülke jegyét mutatta, ám a lista szerint azt a fülkét a valensole-i elöljáróság tartja fenn egy különleges szállítmánynak.
– A hölgy már odabent pihen, Laurent – mutatott a zárt ajtóra a detektív. – És meglehet, a szállítmány is nála van.
Ekkor a négyes fülke belsejéből éles, fémes karcolás hangja hallatszott, mintha egy nehéz vasládát húztak volna végig a fapadlón, amit egy tompa, súlyos koccanás követett.
– Ez aligha egy G-húr finomhangolása volt – suttogta Kray báró hirtelen sápadtan.
– Valóban – bólintott Vaneau elgondolkodva. – Úgy tűnik, a kisasszony zenei repertoárja jóval fémesebb csengésű, mint azt a külseje alapján sejtenénk.