171/1. A nehéz hegedűtok — Csendes zakatolás Valensole felé

Az Intercontinental Express kerekei egyenletes ütemre kattogtak, ahogy a szerelvény maga mögött hagyta Lainville sötétben úszó peronját. A folyosó szőnyegén csak a gőzmozdony tompa morajlása hallatszott.
– Bámulatos volt, Monsieur Vaneau – jegyezte meg Kray báró, miközben finom kendőjével a homlokát törölgette. – Bár bevallom, a szívem még mindig a torkomban dobog.
– A szív működése rendkívül hasznos az életben tartásunkhoz, báró – válaszolta Vaneau száraz eleganciával, miközben kiegyenesítette a hajtókáját. – A túlzott izgalom viszont ritkán tesz jót a finomabb szerkezeteknek.
Pillantása a folyosón lépkedő fiatal nőre tévedt, aki láthatóan alig bírta el a karjában tartott, vaskos sárgaréz lakatokkal lezárt hegedűtokot. A nő megtorpant a négyes fülke ajtajánál, riadtan nézett körül, majd fél kézzel megpróbálta elhúzni a tolóajtót, ám a tok fémesen koppant a rézkilincsen.
– Segíthetek, kisasszony? – lépett közelebb Vaneau, megelőzve a még mindig gyöngyöző homlokú bárót.
– Köszönöm, uram, de... nem! Senki sem nyúlhat hozzá! – pattant ki a válasz feszülten, szinte suttogva. A nő közelebb szorította magához a tokot, amiből halk, nehéz koccanás szűrődött ki – mintha a bársonybélés alatt nem egy hangszer, hanem egy mázsás fémöntvény rejtőzött volna.
– Különös hangolású hegedű – jegyezte meg a detektív halk mosollyal, miközben udvariasan kinyitotta a fülkeajtót. – A következő megállóig, Valensole-ig van elég ideje megpihenni.
A nő gyorsan bebújt a fülkébe, és azonnal behúzta a selyemfüggönyt. Vaneau a folyosó ablakához lépett. Az éjszakai táj suhant odakint, de a fülke felől átszűrődő halk kattanás nem hangszer kulcsának forgatása volt, hanem egy belső retesz záródása.