170/8. A lepecsételt fadoboz — Új sejtelmek Varelmont felé

A zaklatott úriember megtorpant a folyosó szőnyegén, s úgy szorította magához a vörös viaszpecsétekkel lezárt fadobozt, mintha az az életét védené.
– Szabad ez a fülke? – kérdezte rekedten, miközben gyanakvó pillantást vetett a még mindig döbbenten álló Báró Krayre.
– Attól függ, mit tartalmaz az a láda, uram – felelte Monsieur Vaneau könnyed eleganciával, s intett a szabad ülés felé. – Ha csupán közönséges ingóságokat, akkor természetesen. Ha viszont egy újabb hálókocsis bonyodalmat, akkor tisztelettel megkérem, hogy üljön le, és haladéktalanul meséljen.
Az új utas óvatosan leereszkedett a bársonyülésre, a dobozt a térdére fektette, de a kezét egyetlen pillanatra sem vette le a sárgaréz pántokról.
– Nem bonyodalom – suttogta, s idegesen megigazította megfeszülő ingnyakát. – Csak egy különleges küldemény. Varelmont-ban várják. De meggyőződésem, hogy a felszállás óta követnek.
– Ezen a vonaton ez szinte társasági kötelességnek számít – jegyezte meg Vaneau száraz, halk mosollyal. – Bár megjegyzem, a viaszpecsét széle még meglehetősen friss. Alig húsz perce nyomhatták rá azt a címert.
Az úriember szeme tágra nyílt, s elfehéredve zárta szorosabbra a markát a fadoboz peremén.
– Ön… Ön rendkívül kellemetlenül sokat figyel meg, uram.
– Csupán annyit, amennyi a zavartalan pihenésemhez szükséges – felelte a nyugalmazott fődetektív. – S minthogy a szerelvény egyenletesen száguld tovább, talán azt is elárulja, miért szivárog némi finom műszerolaj a doboz alsó illesztéséből.