170/9. A szivárgó olajnyom — Várakozás a folyosón

– Műszerolaj? – hőkölt hátra a zaklatott utas, miközben izzadt tenyerét a kabátjába törölte. – Ön téved, uram! Ez csupán... finomított levendulaesszencia. A feleségem érzékeny a vonatozásra.
– A levendula ritkán rendelkezik sárgaréz alkatrészek koptatására szolgáló viszkozitással – válaszolta Monsieur Vaneau, s mutatóujjával a doboz sarkán csillogó, nehéz cseppre mutatott. – És ahogy elnézem, az Ön esszenciája éppen átáztatja a hálókocsi bársonyülését.
Báró Kray kíváncsian közelebb hajolt, de gondosan megtartotta a tisztes távolságot.
– Bonyolult szerkezet lehet egy egyszerű illatszerhez képest – jegyezte meg a báró halk hanglejtéssel. – Talán egy automatizált óramű?
Ebben a pillanatban a fülkeajtó halkan kinyílt, s egy gyűrött egyenruhás, rémült tekintetű úriember nézett be. A varelmont-i nyomozó volt az, aki a szomszédos fülkéből merészkedett elő, s izgatottan járatta a szemét a doboz és Vaneau között.
– Elnézést a zavarásért – suttogta a nyomozó remegő hangon. – De Beaumont óta figyelem ezt az urat. Megbízható forrásból tudom, hogy Varelmont-ban nem illatszerész várja a küldeményt, hanem a helyi tüzérségi parancsnokság...
– Tüzérség? – kapta fel a fejét a zaklatott utas, és szorosabban magához ölelte a ládát. – Ez felháborító! Csupán egy ártatlan mechanikai minta!
– Nyugalom, uraim – csillapította őket Vaneau halk, kimért hangon. – A tüzérségi eszközök ritkán férnek el egy szivardoboznál alig nagyobb faházikóban. Bár a benne ketyegő fogaskerekek valóban nem a béke hírnökei.
A nyomozó elfehéredett, s egy lépést hátrált a folyosó szőnyege felé.
– Ugye nem fog felrobbanni?
– Csak akkor – felelte Vaneau száraz mosollyal –, ha az úriember továbbra is ilyen egyenetlenül szorítja a bal oldali rugós pecsétgyűrűt.