170/5. A bársonybélés titka — Feszültség Montmirail előtt

A szürke köpenyes férfi keze megremegett, ahogy a zár csatjához nyúlt. A fülke szűkös terében a levegő szinte megfagyott, miközben Baron Kray óvatosan visszalépett egy fél lépést a folyosó irányába, védelmezően az elegáns hölgy elé állva.
– Nincs ebben semmi látnivaló, uram! – sziszegte az utas, miközben végül kioldotta a nehéz sárgaréz kapcsot. – Csupán egy régebbi hangszer, amihez… némi finomműszerészi karbantartás szükséges.
A fedél halk pattanással nyílt fel. A sötétkék bársonybélésen azonban nem egy fagott fénylő teste pihent, hanem finoman megmunkált, számozott álkulcsok, sárgaréz reszelők és egy apró, olajtól csillogó fogó sorakozott egyedi fémfészkekben.
– Pompás billentyűzet – jegyezte meg Monsieur Vaneau fejtörő nyugalommal, s elismerő pillantást vetett a tok tartalmára. – Különösen az a szögletes darab a jobb szélen. Meglepően emlékeztet a kalauzi fülkék szolgálati zárjára. Bár elismerem, a C-moll skálát bizonyára kihívás lenne megszólaltatni rajta.
– Ez… ez pusztán gépészeti felszerelés! Én mérnök vagyok! – vágta rá kapkodva a férfi, és próbálta visszahajtani a fedelet.
– Akkor a mérnöki precizitás nyilván megmagyarázza, miért maradt pontosan ugyanez a sárgaréz reszelék a szomszédos fülke küszöbén – mondta Vaneau szelíden, megakadályozva a mozdulatot. – Valamint azt is, miért egyezik a tok sarkára ragadt olajcsepp a hálókocsi széfjének kenőanyagával.