170/3. A félrecsúszott zár — Csendes kopogtatás az éjszakában

Vaneau halk, kimért mozdulattal háromszor koppintott a polírozott tölgyfa ajtón.
– Bocsássa meg a zavarást, kedves uram! – szólította meg a zárt fülkét Vaneau udvarias, de határozott tónusban. – Úgy tűnik, a hangszerének egy nem kívánt alkatrésze áttörte a fizika és az éjszakai nyugalom határait.
A fülkéből hirtelen mély csend támadt, amit sietős, ideges matatás követett. Az ajtó lassan elhúzódott, s a résben feltűnt a szürke köpenyes új utas sápadt arca. Homlokán apró izzadságcseppek csillogtak, ujjain pedig sötét gépzsír foltjai látszottak.
– Csak… csak a fagottomat ápoltam! – motyogta rekedten, miközben kétségbeesetten próbálta eltakarni a teste mögött heverő nehéz, szögletes fafúvóstokot. – Elcsúszott a karbantartó kefém.
– Rendkívül tömör kefével dolgozik – jegyezte meg Baron Kray felhúzott szemöldökkel. – A koppanás súlya alapján legalább negyven kilónyi öntöttvasat használt a billentyűk fényesítéséhez.
– A zenei precizitás néha áldozatokkal jár – fűzte hozzá az elegáns hölgy halk, elcsukló hangon, miközben gyanakvó pillantást vetett a férfi remegő kezére.
Vaneau nem szólalt meg azonnal. Lassan lehajolt, és a sárgaréz küszöb mellől felvett egy apró, csiszolt fémforgácsot.
– Attól tartok, uram – mondta a nyugalmazott detektív szelíden –, a művészet ezúttal túlságosan is közeli viszonyba került egy lakatosáruval. És ez a zene még korántsem ért véget.