170/2. A fémes koppanás — Suttogások a folyosó szőnyegén

Baron Kray elgondolkodva igazította meg a nyakkendőjét, tekintetét a zárt fülkeajtóra szegezve.
– Azt akarja mondani, Monsieur Vaneau, hogy az a szerencsétlen flótás egy tonna nehézfémmel próbálja elfeledtetni velünk az éjszakai álmot?
– A zeneirodalom ismer kifejezetten nehéz darabokat, kedves báró – válaszolta Émile Vaneau csendesen, miközben halk léptekkel közelebb ment. – Ám a fafúvósok ritkán igényelnek olyan terhelést, amely észrevehetően meggörbíti a sárgaréz ajtóküszöböt.
Az elegáns hölgy óvatosan lépett a nyugalmazott detektív mellé, selyemkesztyűs kezével a folyosó bársonyfüggönyét simítva.
– Bármi is lapul abban a tokban, az az úriember halálra van rémülve. Észrevette, mennyire remegett a keze, amikor a kulcsért nyúlt?
– A bűntudat és a szokatlanul súlyos poggyász meglepően hasonló fizikai tüneteket produkál – jegyezte meg Vaneau szárazon.
Abban a pillanatban a lelakatolt ajtó mögül fojtott, éles fémes karcolás zaja szűrődött ki, amelyet egy tompa, súlyos puffanás követett. A hálókocsi padlója finoman megremegett a szőnyeg alatt.
– Ez aligha egy finom szimfónia nyitánya volt – suttogta a báró, felhúzott szemöldökkel.
– Valóban – bólintott Vaneau, és lehajolt a küszöbhöz. Egy apró, sötét, finom gépolaj-csepp csillant meg a polírozott fán. – Úgy tűnik, a művész úr odaadóan ápolja a billentyűzetet. Vagy éppen most próbál meggyőzni egy acélszelencét arról, hogy nyíljon ki közkívánatra.