170/1. A lelakatolt fafúvóstok — Éjszakai zakatolás Saint-Gildas felé

A vonatkerekek ritmikus kattogása gyorsan visszahozta a hálókocsi megszokott békéjét, ahogy Orival halovány fényei lassan elmaradtak a sötétben. Baron Kray mély sóhajjal igazította meg a zakóját, miközben az elegáns hölgy még mindig kissé sápadtan simította el selyemkesztyűjét.
– Azt hittem, a mai éjszaka már nem tartogat több kellemetlen meglepetést – jegyezte meg a báró, megtámaszkodva a faborítású falon.
– Az utazás varázsa pontosan a kiszámíthatatlanságban rejlik, kedves báró – felelte csendesen Émile Vaneau, miközben tekintete a folyosón közeledő új utasra tévedt.
A szürke köpenyes férfi görcsösen szorította magához a vaskos, sárgaréz pántokkal megerősített fafúvóstokot. Bár a tok alakja egyértelműen fagottra utalt, a férfi minden egyes lépésnél kissé megroggyant a teher alatt, mintha nem fúvóshangszer, hanem egy kisebb ágyúgolyó lapulna a polírozott diófa burkolat mögött.
– Segíthetek a csomaggal, uram? – lépett közelebb a kalauz készségesen. – A felső tartóban bőségesen akad hely.
– Hozzá ne nyúljon! – szisszent fel a férfi, és riadtan hátrált egy lépést, szorosabbra fonva karját a bőrszíj körül. – Ez egy rendkívül törékeny, egyedi gyártású hangszer! Kényes a rázkódásra!
Vaneau halvány, alig észrevehető mosollyal bólintott.
– Egy tisztán fából készült fagott meglepő módon ellenáll a huzatnak – jegyezte meg tisztelettudóan a nyugalmazott detektív. – Bár elismerem, az ólomból öntött billentyűzet kétségkívül több gondoskodást igényel.
– Ön gúnyolódik velem? – meredt rá az utas izzadt homlokkal.
– Csupán lenyűgöz a fizika – válaszolta Vaneau higgadtan. – A zene ritkán húzza ennyire lefelé a zenész vállát. Hacsak nem nehézfémből komponálták.
Az utas válasz nélkül, sietős, bizonytalan léptekkel bemenekült a fülkéjébe, majd kattanva fordult el a zár. A folyosón csend lett, de a levegőben ott maradt a friss lakozás és a rejtélyes nehezék szaga. Saint-Gildas felé száguldva az éjszaka még korántsem ért véget.