169/7. Az optikai kód titka — Lencsék és léptek a szőnyegen

– Ez felháborító képtelenség! – torkolta le a varelmont-i nyomozó Vaneau-t, miközben gépiesen a kabátja gomblyukához kapott. – Egy egyszerű, jelentéktelen óráslencséről van szó, amit a piacon vásároltam!
– Nyilvánvalóan – bólintott szelíden Monsieur Vaneau, és a doboz tetejére illesztette a megvilágított rézfoglalatot. A doboz apró zárólemeze halk kattanással engedett, és a rekesz mélyén egy finom, viaszos papírtekercs csillant meg. – Bár kevés órás használ olyan felületet, amely pontosan illeszkedik egy diplomáciai rejtjelrácsbarázdáihoz.
– Nem értem… maga azt állítja, hogy ez az ember nem is nyomozó? – suttogta az elegáns hölgy, miközben kétségbeesetten szorította magához a retiküljét.
– Dehogyisnem, kedves hölgyem. Rendőrségi igazolványa minden kétséget kizáróan valódi. Csupán a szándékai mutatnak némi kellemetlen eltérést a hivatali esküjétől – jegyezte meg a fődetektív, majd komótos mozdulattal előhúzta zsebéből a régi ezüst zsebóráját. Pattanó hanggal kinyitotta, és egy pillanatig némán figyelte a ketyegő mutatókat.
– Pontosan tizenkét perc múlva Orival állomásra érkezünk – mondta nyugodtan.
– És ott mi történik, Vaneau úr? – kérdezte Baron Kray, miközben önkéntelenül elállta a szűk folyosó kijáratát a sápadt nyomozó előtt.
– Ott kiderül, kiknek szánták ezt a fémdobozt, mielőtt a szürke köpenyes utas elrejtette volna.