169/6. A karcolt kód rejtélye — Csendes szembesítés a folyosón

A varelmont-i nyomozó megállt a nyitott szekrényajtó előtt, és feszülten méregette a Vaneau kezében pihenő fémdobozt. Homlokán finom izzadságcseppek csillogtak a folyosói lámpa sárgás fényében.
– Monsieur Vaneau… ön felnyitotta a szolgálati rekeszt? – kérdezte rekedtesen, miközben hátrált egy fél lépést.
– A kifejezés túlzó, kedves uram – felelte Vaneau megszokott, higgadt tónusában. – Csupán felismertem,hogy a zár már amúgy is feladta a küzdelmet. A törvény őreiként pedig köztudottan tiszteljük a nyitott ajtókat.
– Ez felháborító! – szisszent fel az elegáns hölgy, miközben illatos zsebkendőjét még szorosabban szorította az orrához. – Hát senki sincs biztonságban ezen a vonaton?
Baron Kray gyanakvóan igazított egyet a csíptetőjén, tekintete a nyomozó és a doboz között ugrált.
– Ha maga a hatóság hivatalos képviselője, nyomozó úr, miért tűnt úgy, mintha bujkálna a homályban?
– Nem bujkáltam! – válaszolta felcsattanva a varelmont-i nyomozó, de a hangja észrevehetően megbicsaklott. – Csupán… a szürke köpenyes utas nyomában voltam.
– Látja, ez már rendkívül érdekes – jegyezte meg Vaneau, és hüvelykujjával óvatosan megérintette a doboz szélét. – Mert a kazetta finom karcolásai nem felületi sérülések, hanem egy optikai kód pontos állásai. És ha nem csalódom, az ön kabátjának gomblyukában lapuló kis rézfoglalatú üveglencse hajszálpontosan kiegészíti ezt a mintázatot.
A nyomozó elfehéredett, de Vaneau arcán a legcsekélyebb harag sem látszott, csupán a jól ismert, szelíd kíváncsiság.