169/2. A rézfoglalatú lencse — Sejtelmek a szőnyegen

Monsieur Vaneau lehajolt, és méltóságteljes mozdulattal felvette a fémfényű tárgyat. Egy apró, finoman megmunkált rézfoglalatú nagyítóüveg volt az, aminek a szélén kerek, vésett számjegyek tündököltek.
– Ó, micsoda illetlenség! A gyanús úr elejtette a szerszámkészletét! – szisszent fel az elegáns hölgy, miközben hátrált egy lépést. – Vagy talán ez valami újabb pokoli szerkezet alkatrésze?
– Hacsak nem a hálókocsi mennyezetét szándékozik tüzetesebben megvizsgálni vele, aligha robbanásveszélyes, kedves hölgyem – jegyezte meg Vaneau szárazon, majd hüvelykujjával végigsimította a sárgaréz szegélyt. – Bár az tény, hogy egy közönséges utas ritkán hord a zsebében vésnöki nagyítót.
Baron Kray felhorkant, és élesen előrelépett.
– Mondtam én! A kesztyű, a sötét kalap, most meg ez az eszköz... Ahelyett, hogy elrakjuk, utána kellett volna kiáltanunk!
– Ugyan, báró, a száguldó vonaton a kiabálás legfeljebb a kazánfűtőt ösztönzi szorgosabb munkára – felelte Vaneau szelíd mosollyal. – A rejtélyes idegen ráadásul aligha hagyná el szándékosan a mestersége munkaeszközét.
Ekkor a folyosó végén álló fülke ajtaja résnyire nyílt. A szürke köpenyes új utas nézett ki riadtan, majd a társaságot megpillantva sietősen visszahúzódott, s a zár kattanása végigvisszhangzott a keskeny téren. Vaneau óvatosan a zsebébe csúsztatta a tárgyat.
– Úgy tűnik, ezen az éjszakán nemcsak a kerekek zakatolnak ritmusra, hanem a hálókocsi lakóinak sejtelmei is – dünnyögte Vaneau. – A kérdés már csak az, mit akarhat álcázni valaki egyetlen pár sötét kesztyűvel.