169/1. A kesztyűs kéz titka — Új arcok az éjszakai gyorson

Az Intercontinental Express ütemes zakatolással hagyta maga mögött Liancourt fénylő lámpáit. A hálókocsi folyosóján lassan elült az előző zűrzavar izgalma, ám a levegőben mégis halvány, feszült várakozás vibrált. Az újonnan felszállt, sötét kalapos úr a rézkorlátnak támaszkodva állt, és kínos gondossággal rejtette kabátja mélyébe a jobb kezét, amelyen változatlanul fennmaradt a sötét bőrkesztyű.
– Remélem, a továbbiakban elkerülnek minket az efféle kellemetlen közjátékok – sóhajtott fel az elegáns hölgy, miközben csipkés zsebkendőjével megpaskolta a homlokát. – Egyetlen éjszaka alatt épp elég megpróbáltatás érte az idegeimet.
– A vonaton utazni mindig egyfajta kockázat, kedves hölgyem – jegyezte meg baron Kray, miközben gyanakvó pillantást vetett az új utasra. – Különösen, ha egyesek még a fűtött vagonban sem hajlandók megválni a kesztyűjüktől.
Monsieur Vaneau halk, száraz mosollyal igazította meg a nyakkendőjét.
– A kesztyű viselése néha csupán divat, máskor praktikum – mondta kimérten. – Bár elismerem, a túlzott diszkréció valóban hajlamos felkelteni a jelenlévők érdeklődését.
A sötét kalapos úr lassan feléjük fordult. Tekintete élesen végigsiklott a társaságon, s reszelős hangon szólalt meg:
– A kíváncsiság gyakran drága mulatság egy száguldó vonaton, uraim. Különösen, ha az ember nem tudja, mi lapul a sötétben.
Ezzel megfordult, és a fülkék felé indult. Amikor áthaladt a rézlámpa fényköre alatt, a kabátja szárnya fellebbent, s a zsebéből egy apró, rézborítású tárgy hullott a szőnyegre, egyenesen Vaneau cipője elé.