168/1. A ketyegő fadoboz — Éjszakai zakatolás Liancourt felé

A folyosó lassan elcsendesedett, ahogy az Intercontinental Express maga mögött hagyta Varelmont éjszakai fényeit, s a kerekek ütemes zakatolása újra átvette az uralmat a szerelvényen. Monsieur Vaneau nyugalmazott fődetektívként elégedetten simította meg a hajtókáját, majd lassú, kimért léptekkel elindult a hálókocsi közepe felé.
A hatos fülke ajtaja hirtelen résnyire nyitódott, s a korábban felszállt, szürke köpenyes férfi dugta ki a fejét. Szemei idegesen ugráltak a folyosó két vége között, miközben a pántos fadobozt továbbra is úgy szorította a mellkasához, mintha az az élete egyetlen záloga lenne.
– Elnézést, uram – szólalt meg halk, szaggatott hangon a férfi. – Nem találkozott a kalauzzal? A fülkémben a zár mintha akadna, és szeretném biztonságban tudni a... poggyászomat.
– Laurent kalauz jelenleg a postakocsiban végez leltárt – felelte Vaneau szelíd mosollyal, s tekintete egy pillanatra a doboz sárgaréz csatjára tévedt. – Ám ha a dobozából áradó ritmikus ketyegés miatt aggódik, biztosíthatom, a vonatszerelvény szimfóniája jótékonyan elnyomja azt.
– Ez nem óra! – vágta rá az utas túlzott hirtelenséggel, miközben elfehéredtek az ujjpercei a szorítástól. – Ez egy rendkívül kényes, mechanikus műtárgy. Csupán egy precíziós szerkezet!
– Valóban? – emelte meg szemöldökét Vaneau száraz, elegáns humorral. – A műtárgyak ritkán késztetik tulajdonosaikat arra, hogy ilyen hűvös éjszakán is izzadságcseppeket hullassanak a homlokukról.
– Maga túl sokat figyel! – morogta a férfi zaklatottan, majd reakcióra sem várva visszalépett, és kereken rácsapta a fülkeajtót a detektívre.
Vaneau nem jött zavarba; csupán apró derűvel nyugtázta a hirtelen ajtócsapódást. Ám alighogy továbblépett volna, a folyosó túlsó végéből halk, fojtott puffanás hallatszott, amit egy vékony női sikoly követett. Az új rejtély első porszemei már el is kezdtek leülepedni a Liancourt felé száguldó vonat szőnyegén.