167/5. A pecsétgyűrű rejtélye — Végkifejlet Varelmont peronján

Émile Vaneau elengedte a fülke kapaszkodóját, s miközben a szerelvény komótosan lassított a vágányok mellett, elővette régi ezüst zsebóráját. Kinyitotta, egy pillanatig nézte az egyenletesen ketyegő mutatókat, majd nyugodtan megszólalt:
– Pontosan negyven perc múlva Montenard állomásra érkezünk. De addig is, tegyünk pontot az ügy végére.
– Maga szerint én lennék a tolvaj? – kérdezte az előkelő hölgy hűvösen, miközben igyekezett becsukni a szelencét.
– Csak azt állítom, hogy a látszat néha túl kényelmes – felelte Vaneau. – Mindenki azt hitte, a báró táskáját egy külső behatoló nyitotta ki az álkulccsal. A félrevezetés az volt, hogy a szerszámokat nyíltan a dobozban hagyta, mintha nem lenne rejtegetnivalója. Ám a selyembélés...
Vaneau egy hirtelen, de elegáns mozdulattal megérintette a szelence sötétkék bársonyát. Egy halk reccsenéssel felvált a ragasztás, és a selyembélés alól kicsúszott Baron Kray súlyos, arany pecsétgyűrűje.
– A gyűrűm! – ordított fel a báró. – Tehát maga volt az, asszonyom!
– Ez felháborító rágalom! – sápadt el a hölgy.
– Valóban az lenne – bólintott Vaneau –, ha nem az Ön ujjlenyomata díszítené a báró feltört táskájának csatját. Így a tettes nem más, mint...
A vonat hirtelen egy utolsó, hatalmasat rándult, ahogy teljesen megállt. A folyosón elhelyezett vizespoharak megcsörrentek, majdnem felborulva a polcon.
A nehéz tölgyfa ajtó kicsapódott, és a varelmonti nyomozó lépett be a folyosóra, mögötte két egyenruhással. Körbenézett, majd határozott léptekkel az elegáns hölgy elé állt.
– Letartóztatom Önt a törvény nevében, a varelmonti bankár kirablásának ügyében – mondta a nyomozó hűvösen.
– ...valamint a híres párizsi ékszerlopásért is, amelyet szintén álkulccsal követtek el – fejezte be Vaneau a mondatát, mintha a rendőrség érkezése a világ legtermészetesebb óraműszerkezetének része lenne.
A sápadt hölgyet ellenkezés nélkül vezették le a peronra. Baron Kray megkönnyebbülten húzta ujjára a gyűrűjét, és sietve leszállt, hogy megkeresse a csomagjait. A fülkék kiürültek, majd szinte azonnal új utasok szivárogtak be. Egy sietős, szürke köpenyes férfi lépett a folyosóra, aki görcsösen szorított magához egy olyan nehéz, lakatolt fadobozt, amelyből halk, ritmikus ketyegés hallatszott. Vaneau csak figyelte a férfit, miközben a vonat ajtói gőzsziszegéssel becsukódtak, és a szerelvény megindult a sötétben a következő állomás felé.