167/3. A meggyőzött lakat — Vizsgálat a négyes fülkében

– Lopás? Ugyan, báró, maga túlbecsüli a gyűrűje vonzerejét és az én kézügyességemet – felelte a hölgy, és hűvös eleganciával igazította meg csipkés mandzsettáját. – Egy ilyen darab legfeljebb egy régiségkereskedőnél kelt feltűnést, ott is csak a giccs kategóriájában.
– Ez felháborító! – Baron Kray arca a düh és a megalázottság vörös árnyalataiban játszott. – Monsieur Vaneau, tegyen valamit! A táskám kulcsa végig a nyakamban lógott, amíg aludtam!
Vaneau elmosolyodott, majd egy megszokott, elegáns mozdulattal előhúzta zsebóráját. Kinyitotta, egy pillanatig merengve nézte a mutatók járását, majd halkan megszólalt:
– Pontosan huszonkét perc múlva Saint-Mireux állomásra érkezünk. Addig is javaslom, vessünk egy pillantást arra a bizonyos dupla lakatra. A zárak ugyanis, ellentétben a gyanúsítottakkal, ritkán hazudnak, ellenben rendkívül beszédesek, ha megfelelő hangnemben kérdezik őket.
Azzal a négyes fülke felé indult, a báró pedig méltatlankodva követte. A folyosó sárgás fényében az elegáns hölgy is utánuk lépett, kezében a rejtélyes szelencével.
A fülkében a bőrtáska érintetlenül feküdt az ülésen. Vaneau lehajolt, és nagyító nélkül is észrevette a kulcslyuk körüli finom, fénylő karcolásokat.
– Nos, báró – jegyezte meg a detektív –, úgy tűnik, a tolvajnak nem volt szüksége a nyakában lógó kulcsra. Ezt a zárat nem kinyitották, hanem egyszerűen meggyőzték. Méghozzá egy igen finom, olajozott álkulccsal, amelynek nyomai még most is csillognak a sárgarézen.
– De ki tehette? – kérdezte Kray kétségbeesetten.
– Valaki, aki pontosan tudta, hogy a bársony szelence bélése tökéletes búvóhelyet nyújt a zsákmánynak – nézett Vaneau a hölgyre, akinek arcán most először suhant át a bizonytalanság árnyéka.