167/2. A kinyílt zárszerkezet — Kétségek Saint-Mireux felé

A kinyílt szelence belsejében finom, bordó bársonybélés villant meg, ám a várt drágakövek vagy családi iratok helyett csupán egy apró, csiszolt rekesz tátongott – tökéletesen üresen.
– Milyen elragadóan időzített mechanizmus – jegyezte meg Monsieur Vaneau halk, fanyar mosollyal, miközben tekintete a doboz béléséről a sápadt báróra tévedt. – Úgy tűnik, a vagyonvesztés ezen az éjszakán meglehetősen ragadós jelenség.
Az elegáns hölgy keze élesen meglendült, hogy visszacsapja a finom ezüstfedélt, de Kray báró hirtelen közelebb lépett, és megdermedt a folyosó sárgás lámpafényében.
– Várjon csak! – mutatott remegő ujjával a szelence belsõjébe a báró. – Az a bársonybemélyedés… az pontosan egy ovális pecsétgyűrű formája! Ön kirabolt engem, asszonyom!
– Ne csépelje a szót, báró! – horkant fel a nő hűvösen, miközben egy határozott kattanással végre lezárta a dobozt. – A szelencém évszázados darab, és legfeljebb a saját emlékeimet őrzi. Különben is, a maga bőrtáskája le volt zárva, nem igaz?
– Dupla lakat alatt! – méltatlankodott Kray, és Vaneau felé fordult. – Ön tanúja ennek, uram! A gyűrűm szőrén-szálán eltűnt, miközben én a fülkémben szunyókáltam!
– A lakatok néha meglepően jó hallgatóságnak bizonyulnak – válaszolta Vaneau higgadtan, megigazítva óraláncát. – De ne siessük el a vádemelést. Egy hiányzó gyűrű és egy önhatalmúan kinyíló doboz még nem alkot törvényszerűséget, csupán egy roppant figyelemreméltó egybeesést Saint-Mireux felé menet.