166/9. A kísérteties hasonlóság — Suttogások Auberoche előtt

– Bocsánat, sietnék – suttogta a fülkéből kilépő hallgatag úriember, és megpróbált elsurranni Monsieur Vaneau mellett.
A fődetektív azonban finoman, de határozottan elállta az utat, miközben tekintete a férfi kezében lévő, kísértetiesen hasonló, nehéz bőrtokra tévedt.
– Különös – jegyezte meg Vaneau száraz mosollyal. – Úgy tűnik, a selyemzsinór ma rendkívül divatos kiegészítő az Intercontinental Expressen. És mindkét tok gyanúsan húzza lefelé a tulajdonosa vállát. Talán ugyanazt a nehéz igazságot hordozzák?
– Ez... ez csak puszta véletlen! – dadogta a sötétkék kabátos utas, miközben feszülten hátrálni próbált a fal mellett. – Nem tartozunk össze!
– A véletlenek csupán a sors lusta kifogásai a jó forgatókönyv hiányára – felelte Vaneau higgadtan. – Két azonos súlyú, azonos módon kötözött tok, két rendkívül sietős útitárs, akik állításuk szerint nem ismerik egymást, mégis egyszerre kezdenek el izzadni a hűvös folyosón.
Eljön a pillanat. Émile Vaneau előveszi régi ezüst zsebóráját. Kinyitja. Egy pillanatig nézi. Majd nyugodtan megszólal:
– Pontosan négy perc múlva Auberoche állomásra érkezünk. Ott a helyi nyomozók már bizonyára nagyon várják a magyarázatot a rendkívüli poggyászaikra.
– Mi semmit sem tettünk! – vágta rá remegő hangon a hallgatag úriember, miközben a kerekek ütemes csattogása hirtelen mélyebb tónusra váltott, jelezve a közeledő állomást.