166/4. A lakatos fadoboz — Új arcok Bellerive felé

A kerekek ritmikus kattogása újra átvette az uralmat a folyosón, ahogy az Intercontinental Express elhagyta Chantenay fényeit, és megkezdte útját Bellerive felé. Laurent kalauz fáradtan fújta ki a levegőt, miközben zsebkendőjével megtörölte homlokát.
– Micsoda éjszaka, Monsieur Vaneau! Az ember azt hinné, a hetes fülke valójában egy mozgó nyomdaipari múzeum – jegyezte meg halk főhajtással.
– A haladás valóban megállíthatatlan, Laurent – felelte Émile Vaneau, miközben szemével a folyosón álló új utast követte. – Bár némelyek ahelyett, hogy a kultúrát terjesztenék, inkább az államkincstár nyomtatási feladatait próbálják megkönnyíteni.
A hallgatag úriember, aki nemrég szállt fel, szorosabban magához szorította a lakattal lezárt, szokatlanul könnyű fadobozát. Érezhetően feszélyezte a detektív vizslató tekintete.
– Remélem, az Ön poggyászában nem egy újabb gyorssajtó alkatrésze lapul, uram – fordult felé Laurent, félig tréfásan, de hivatali szigorral.
– Ó, dehogy – suttogta a hallgatag úriember, sötét kalapját kissé a szemébe húzva. – Csupán családi levelezés. Semmi, ami a vasúttársaság rendjét megzavarná.
– Roppant megnyugtató – mondta Vaneau szárazon. – Mindazonáltal felettébb különös, hogy a lakat, amely a dobozt őrzi, jóval nehezebbnek tűnik, mint maga a fadoboz. Vajon a tartalom védi a zárat, vagy a zár védi a semmit?
– A titkoknak súlya van, Monsieur – felelte hűvösen az úriember.
– Valóban – bólintott Vaneau egy halvány, elegáns mosollyal. – De a túlsúlyért fizetendő vasúti pótdíjnak is, ha Laurent kalauz úr úgy ítéli meg. Különösen, ha a titkok fémből készültek, és gyanúsan csörögnek.