166/3. A csillogó számsor — Megálló Chantenay peronján

A fiatal úr torka teljesen kiszáradt, és remegő kézzel próbálta közelebb húzni magához az olajos rongyot.
– Ön… ön nem bizonyíthatja, hogy ezt bármiféle törvénytelen célra használtam! – sziszegte kétségbeesetten.
– Nem is nekem kell bizonyítanom – felelte Émile Vaneau, majd egyetlen lendülettel elővette zsebéből a régi, csiszolt ezüst zsebóráját. Kipattintotta a fedelét, halkan megkocogtatta az üveget, s az inga kattogását hallgatta egy pillanatig. – Pontosan három perc múlva Chantenay állomásra érkezünk.
– Építész vagyok! – kiáltott fel felháborodva a sötétkék kabátos utas, miközben óvatosan lekapart a ruhájáról egy csepp nehézolajat. – És mint állampolgár követelem, hogy ezt a zajkeltő gépcsodát azonnal távolítsák el a folyosóról!
Laurent kalauz szigorú arccal lépett közelebb, kezét a szolgálati sípján tartva:
– Nos, uram, attól tartok, a szerszámágy utazása Chantenay-nél véget ér.
A mozdony éleset füttyentett, a szorító fékpofák fémes sikolya végigfutott a kocsik alján. A szerelvény zökkenve lassult le, s a kerekek ütemes kattogása csendes gurulássá szelídült. A peron lámpáinak sárgás fénye bevilágított a hetes fülke ablakán. Odakint már két egyenruhás csendőr várakozott. Az ajtó gőzszisszenéssel feltárult, a csendőrtiszt pedig határozott léptekkel emelkedett fel a kocsira, egyenesen a hetes fülke felé tartva.
– Csendőrség! – szólt a tiszt, és szigorú tekintettel méregette a kinyitott rekeszt meg az olajos öntvényt. – Letartóztatom Önt a törvény nevében, államkötvény-hamisítás előkészületének gyanújával.
A fiatal úr meg sem próbált ellenkezni; lehajtott fejjel hagyta, hogy kivezessék a peronra.
Amint a szerelvény lassan kigördült a Chantenay-i állomásról, egy kalapos, hallgatag úriember lépett a folyosóra, kezében egy szokatlanul könnyű, mégis lakattal lezárt pántos fadobozzal. Vaneau némán követte tekintetével az új utast, miközben ezüst zsebóráját visszahajtotta a mellényzsebébe.